Biztos, hogy mindenki javát szolgálják a jegybankok döntései? – Index.hu

A gazdasági válság miatti visszaesés, valamint a magas infláció az elmúlt két évben, úgy tűnik, hogy meglepetésként érte a világ nagy részét. Az elmúlt három évtizedben a világ fejlett országaiban az árak lassan emelkedtek, majd az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is két számjegyű inflációval kellett szembesülniük a jegybankoknak.

Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a feltörekvő és a fejlődő piacokon történik. Az inflációs ráta ugyanis Törökországban a 80, Argentínában pedig a 100 százalékot is megközelítette.

A helyzet a 2020-as évek elején azonban még mindig nem olyan rossz, mint az 1970-es évek olajválságakor – írja a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó Foreign Affairs szaklap. Ekkor az Egyesült Államokban a 14 százalékot, Japánban és Nagy-Britanniában a 20 százalékot is elérte az éves infláció.

Az 1990-es évek azonban még szörnyűbbek voltak ebből a szempontból a fejlődő és feltörekvő gazdaságoknak. Több mint 40 országban haladta meg az inflációs ráta a 40 százalékot, de volt, ahol 1000 százalékos volt ez a mutató.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az ukrajnai háború és a koronavírus-járvány okozta gazdasági leállás, majd újraindítás okozta problémák nem súlyosbíthatják a jelenlegi helyzetet.

Növekvő munkanélküliség az árstabilitásért

A szavazók nem szeretik a magas inflációt, nem véletlen, hogy az amerikai központi bank (Fed) vagy a brit jegybank (Bank of England) rendre inflációs célokat tűz ki, és ehhez igazítja monetáris politikáját is. A kétszázalékos inflációs cél egyébként nemcsak ebben a két országban, hanem máshol is, többek között Svájcban a jegybank legfőbb célja.

Az árszint tartása ugyanakkor magában hordozza a munkanélküliség kockázatát. A makrogazdasági modellek szerint ugyanis

az árszínvonal növekedése esetén az egyensúlyt a reálbérek csökkenése hozhatja el, azonban annak stabilizálása a munkanélküliség megugrását okozhatja.

Ennek oka a ragadós bérszínvonal, aminek alapja az, hogy a nominálbérek nem eshetnek vissza, és a munkáltató inkább megválik a munkavállalótól, mint hogy kevesebbet fizessen neki, hiszen azt utóbbi a modell alapján nem fogadná el.

Többek között ez

az árstabilitásban gondolkodó makrogazdasági megközelítés az egyik alapja a második világháború után kialakult nyugat-európai jóléti rendszereknek,

ahol a magasabb munkanélküliséget kiépített szociális hálóval próbálták ellensúlyozni.

A 2008-as pénzügyi válság azonban meggyengítette a központi bankok politikai legitimitását azáltal, hogy aláásta azt az elképzelést, hogy politikáik végső soron mindenki javát szolgálják. A korábban már vázolt, árstabilitásra vonatkozó döntések miatt ugyanis sok ember veszítette el otthonát és munkahelyét a nagy gazdasági válság óta eltelt legnagyobb visszaesés következtében. Miközben a központi bankok ma azon töprengenek, meddig csökkentsék a keresletet, mérlegelniük kell, hajlandóak-e kockáztatni egy újabb nagy recesszió előidézését.

Ha túl sok a pénz, előbb-utóbb elértéktelenedik

A világjárvány okozta gazdasági visszaeséstől tartva a kormányokat és a jegybankokat azonban ehelyett gazdaságuk felpörgetése foglalkoztatta: diszkontálták a nagyszabású kiadási programok és a tartósan alacsony kamatlábak kombinálásával járó inflációs kockázatokat. Kevés közgazdász látta meg a Donald Trump által 2020 decemberében és Joe Biden által 2021 márciusában aláírt hatalmas élénkítőcsomagban rejlő veszélyeket, miközben ezek a csomagok több ezer milliárd dollárt pumpáltak a gazdaságba.

A gazdaságban lévő pénzmennyiség és az árszínvonal között ugyanis szoros, pozitív irányú összefüggés van.

Ha több a pénz, és annak nagy a forgási sebessége, az a termelést, valamint az árszínvonalat is magával rántja.

Egyértelmű, hogy a Fed és sok egyéb jegybank a termelést próbálta fölpörgetni a gazdaságban lévő pénzmennyiség növelésével, azonban a kínálat növekedése fölgyorsította a forgási sebességet, ami az inflációs ráta két számjegyűvé válásában tetőzött.

A pénznyomtatás egyébként ezen folyamat miatt eredményezte a történelem két legnagyobb rekordinflációját 1945–46-ban Magyarországon, valamint az 1990-es években a Balkán-háború alatt Jugoszláviában.

Nem lehet mindent makrogazdasági modellekkel magyarázni

Napjainkban, úgy tűnik, a világméretű gazdasági sokkok, mint például a háború, a világjárvány és az aszály egymás után, sőt akár egy időben is bekövetkezhetnek. Eközben a globalizáció mozgatórugói, amelyek az elmúlt két évtized nagy részében segítették a hosszú távú növekedés fenntartását, megakadtak mind a kínai népesség gyors elöregedése, mind a Kína és az Egyesült Államok közötti geopolitikai súrlódások miatt.

Ezek a változások nem kedveznek a termelékenységnek és a növekedésnek, de mindegyik hozzájárul a magasabb inflációhoz.

Joseph E. Stiglitz Where modern macroeconomics went wrong című 2018-as tanulmányában írt arról, hogy a modern makrogazdasági modellek miért lehetnek sok esetben használhatatlanok. A közgazdász szerint ezek a modellek ugyanis azt feltételezik, hogy az ember racionális lény, holott a közgazdaságtan egy viselkedéstudomány.

Stiglitz ebben a tanulmányában azt állítja, a jelenleg használt makrogazdasági modellek azért használhatatlanok a válságok előrejelzésére és kezelésére, mert a mikroszinten lévő alapokat rosszul választják meg.

A legtöbb sokk ugyanis nem magyarázható meg az árak és a bérek ragadósságával, valamint a technológiai változásokkal, hanem ezeknél sokkal összetettebb folyamatokról van szó.

A monetáris politika nemcsak monetáris, hanem nagy részben politika is

A monetáris politika nagy hatással van a politikára. A gazdasági folyamatok szinte mindenhol a világon nagyon pontosan jelzik előre a választások kimenetelét. De ahogy a jelenlegi válság világossá tette, ez a hatás fordítva is igaz. Az Európai Központi Bank például a gazdaság körforgásának fokozásával próbálta megmagyarázni, miért kellett továbbra is nagy mennyiségű adósságot vásárolnia az Európa perifériáján lévő országokból, különösen Olaszországból.

Ezt a politikát eredetileg a defláció elleni küzdelemhez szükséges eszközként tüntették föl, de most átnevezték a programot, miközben az infláció letörésének érdekében kamatemelést hajtottak végre.

Ennek valódi célja természetesen mindig is az volt, hogy az EKB demonstrálja az eurózóna északi országainak elkötelezettségét a déli gazdaságok államadósságának megfékezése iránt, ami egy velejéig politikai és nem gazdasági cél.

Az Egyesült Királyságban Liz Truss, aki 2022 szeptemberében lett miniszterelnök, nyíltan kiállt a Bank of England megfékezése mellett, éppen abban a pillanatban, amikor fiskális politikája valószínűleg felfelé irányuló nyomást gyakorolt volna a hosszú távú inflációra. Nagyrészt katasztrofális gazdaságpolitikája és válságkezelése eredményezte azt, hogy Truss 45 nap után lemondott.

A központi bankok függetlenségét politikai és intellektuális háttéráramlatok egyaránt gyakran befolyásolják. Különösen választások idején, de akkor is, amikor a hatalmon lévő kormány populista nyomás alatt van.

(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)

Ez is érdekelhet...