[Teszt] Vengeful Guardian: Moonrider – Gamer365

Kár vitatni: a nosztalgia a lételemünk. A videójátékok esetében pedig aztán pláne különleges élmény visszautazni a múltba, hiszen mindig izgalmas azt feszegetni, hogy meddig jutottak volna az egyes műfajok, ha nem lett volna technológiai előrelépés. Részben ezt a koncepciót feszegeti a Vengeful Guardian: Moonrider is, mely a 16-bites érába repít vissza bennünket.

Az aprócska brazil indie-csapat, a JoyMasher alkotása egy régimódi oldalnézetes akció-platformer, amely nemcsak látványvilágában idézi meg a SNES által fémjelzett korszakot, hanem játékmenetében és irányításában is igyekszik betartani a kilencvenes évek játékszabályait. Nincsenek tehát őrült dodge-mechanikák, komplex kombók vagy éppen rétegelt fejlődési rendszer: minden az ugrándozás köré szőtt harcokról és előrehaladásról szól, natúr, de határozott megvalósításban.

Mindezek ellenére egyáltalán nincs archaikus érzete a játéknak, hiszen a korszak limitációnak kényelmében a fejlesztők igyekeztek mindent tökéletesre hangolni. Robotikus ninjahősünk terelgetése kielégítően reszponzív és „szmúszos” élmény, mint ahogy az egyetlen alaptámadás, a nekifutásból indított kardcsapás, illetve a levegőből történő lecsapás visszafogott repertoárja is bőségesen elegendő ahhoz, hogy jól szórakozzunk, köszönhető a kellően változatos és fair ellenfeleknek. Egyedül a kamera mozgatásának hiánya (és így a terep beláthatatlansága) az, ami néha tud kellemetlen szituációkat szülni, illetve van egy menekülős szekvencia, ahol túlzó büntetésnek éreztem az instant halált, de összességében így is bőkezűen méri a játék az életeket és a checkpointokat, az első game overnél pedig egy extra páncél is megszerezhető.

Utóbbi a két képességslotunk egyikére helyezhető be, melyekből egy tucat szerezhető be a végigjátszás folyamán. Ezek jellemzően valamilyen kisebb-nagyobb segítséget adnak (HP/MP töltés, extra ugrás stb.), de akad köztük vizuális jellegű, sőt, még nehezítés is – a lényeg, hogy némileg testreszabhatjuk karakterünket, és ez igaz a bossoktól szerezhető speciális támadásokra is. És ha már főgenyák: a Vengeful Guardian hangulatos, de összességében nyilván elenyésző jelentőségű disztópikus sztorival bír, a pályavégi főnököknek viszont szuperül megágyaznak a rövid párbeszédek és a párszavas japán (!) szinkron, így a stíluspontokat is szépen gyűjtögeti a Moonrider. Emellett pedig a kihívást is főleg itt kell keresni: néha trial-and-error jellegű ugyan, mire kellően megtanuljuk a mintákat a harcok abszolválásához, de ez inkább műfaji sajátosság, mintsem valós negatívum. A pályaközi minibossok pedig simán teljesíthetőek akár első nekifutásra is.

A csomag összetételét és méretét tekintve is régi vágású darab a játék, hiszen összesen nyolc pálya vár ránk, melyeket két-három óra alatt le lehet darálni, utána azonban bőven van még lehetőségünk tökéletesíteni a pályavégi értékeléseket, illetve megkeresni az elhagyott módosítóchipeket. Ami ráadásul ad egy kis extra (és szintén némileg retro) ízt a végigjátszásnak, hogy csak az első és az utolsó szint fix, a maradék hatot bármilyen sorrendben teljesíthetjük. Ezeknek a nehézségét sikerült is nagyjából egyenletesre belőni, amiért pedig nagy piros pont jár, hogy szinte mindegyikben van valami csavar: akad olyan, ahol egy óriási repülő robot üldöz bennünket, van, ahol repülőkön kell ugrálnunk előre, de a legmenőbb a motoros pálya, amely elhozza a jó öreg Mode 7 életérzést.

A Vengeful Guardian: Moonrider a műfaj továbbgondolása helyett hamisítatlan retro-utazást ígér, amit maradéktalanul meg is valósít. Szándékos régiessége itt-ott picit kényelmetlenné tud válni, összességében azonban egy jól csúszó nosztalgiatrip, szórakoztató játékmenettel és szuper audiovizuális körítéssel az ilyesmire fogékonyak számára.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), PS4, Switch
KIADÓ The Arcade Crew FEJLESZTŐ JoyMasher
MEGJELENÉS 2023. január 12. ÁR €16.99

Ez is érdekelhet...