2022: a mi kedvenceink – Gamer365

A Ti idei kedvenceitekre már fény derült az elmúlt napokban, az éves sort pedig szokás szerint most is mi zárjuk: lássuk, melyik címek voltak a legjobbak idén a Gamer365 szerkesztősége szerint (…és persze a hagyományos Különdíjakat is kiosztjuk).

drag

Gran Turismo 7

Mi, gaming-firkászok kicsit saját magunkat köpjük képen azzal, amikor olyanokat mondunk, hogy egy játéknak “lelke van” – mégis mi a fenét tud kezdeni szerencsétlen olvasó egy ilyen semmitmondó kijelentéssel? Időnként azonban mégis előfordul, hogy a teljesen objektív szempontokon, a játékmenet és a különféle mechanikák szisztematikus lebontásán túl marad valami megfoghatatlan. Egy sztorivezérelt alkotásnál ezt sokszor simán csak hangulatnak nevezzük, na de egy csontszáraz (fél)szimulátornál? Pedig ez nem újdonság: a Gran Turismo-játékoknak mindig is volt egy olyan egyedi és utánozhatatlan bája, ami a gyengébben sikerült folytatásokat is kiemelte a tömegből. Ez az érzés is egyre inkább elillanóban volt azonban az évtizedek során, az aktuális GT-epizód megjelenését így én is inkább csak megszokásból vártam, mintsem nagy reményekkel és elvárásokkal. A Polyphony Digital azonban végre visszatalált a helyes útra: félreértés ne essék, a GT7 sem tökéletes játék, de a negyedik rész óta most először volt olyan érzésem, hogy minden fontos elemében visszatért a csúcsra a koncepció. Mert bár a látványos grafika és az élvezetes, részletes vezetési modell mindig is megvolt, végre a konzisztens minőség, a számszakilag is ütős tartalom és a régi idők koncepcióját ügyesen áramvonalasító GT-mód sem maradt el. Egy szó mint száz: a Gran Turismo 7 engem visszarepített egy olyan korba, ahova azt hittem, soha többet nem jutok már el újból, ismét fellángoltatva egy régi szerelmet. Mindeközben pedig a jövőbe is bepillantást nyerhettünk a DualSense-támogatás révén, ami nálam óriásit dobott az élményen.

Tovább is van…

  • Marvel Snap – Ben Brode-ék valami bődületesen nagy bátorsággal hajítottak ki az ablakon olyan kártyajátékos konvenciókat, amiket mindenki megkérdőjelezhetetlennek hitt, bizonyítva, hogy a kreativitás és az innováció minden szabályt felül tud írni. A Marvel Snap progress-rendszere nagyon nem jön be (egy ilyen jellegű játéknál szerencsére ez pont olyan elem, ami millió módon változhat még a jövőben), az alapkoncepció és a játékdizájn viszont a legkirályabb dolog, ami ebben a műfajban történt hosszú évek óta.
  • Elden Ring Zseniálisnak tartom, hogy a Firelink Shrine közvetlenül egy late game area szomszédságában van. Imádom, hogy dönthetek arról, melyik kezdőhelyszínre megyek tovább Majulából. És ultramenőnek találom, hogy a Dancer korai kinyírásával elérhető egy jókora skip. Az open world azonban már egy olyan ugrás a Souls-formulán belül, amitől nagyon tartottam. Számomra kicsit többet is vett el végül az élményből, mint amennyit hozzáadott, az Elden Ring frissessége, monumentalitása és meglepetésekkel teli világa azonban így is teljesen magába szippantott.
  • Tinykin Alapvetően nyilván mindig az új ízekre vágyik az ember, nekem azonban mégis nagy szívfájdalom, hogy nem nagyon vannak olyan játékok, mint a Super Mario Odyssey. Idén azonban jött a Tinykin, amely indie léptékben ugyan, illetve némi Pikmin-ráhatással, de hasonló koncepció mentén halad. A végeredmény pedig nemcsak bődületesen szórakoztató lett, hanem minőségileg is olyan szintet üt meg, amilyet ritkán látni az ennyire gameplay-heavy független fejlesztéseknél.
  • God of War Ragnarök Nekem nagyon hiányzott az a fajta “intimitás” a folytatásból, ami az első részt jellemezte, a lezárást nem is igazán tudom hova tenni, és a harcrendszer is túlhaladt véleményem szerint a saját határain a játék bizonyos pontjain. A God of War Ragnarök azonban még így is vitt tovább rendületlenül az endgame contentig – kíváncsian várom, merre tovább innen.

elvis

God of War Ragnarök

Első helyre egy olyan játékot teszek, amit még nem is játszottam végig, mégis az élmény miatt így teszek. Így negyvenöt évesen sokat számít, hogy egy játékot a családdal élvezzen az ember. Ezt esetemben úgy kell elképzelni, hogy feleségemmel ülünk a kanapén (najó, a videójátékos fotelekben) és együtt verekedjük át magunkat a csatákon (apa harcol, anya sétál) és közösen élvezzük a történetmesélést. Kratos és Atreus új kalandjai pont ezt az élményt nyújtották. Az előző részhez képest kinyílt a világ, sokkal izgalmasabb és érdekesebb mellékküldetésekkel tarkított a kaland. A díszes kompánia is bővült. Az állandó karakterek mellé további játszható hősök és harcostársak csatlakoztak, akik mindenféle kombinációkban kalandozzák körbe a kilenc világot és beszélgetéseik mindig újabb és újabb megvilágításba helyezik a történetet egy olyan extra réteget ad a játéknak, ami végezetül számomra az első helyre repítette a God of War Ragnarököt.

Tovább is van…

  • Horizon Forbidden West Ha elolvastad amit írtam az idei első helyezett játékról, akkor sejthetted, hogy a Horizon Forbidden West lesz a második a listámon. Ahogy a játék első része megmutatta PS4-en, hogy milyen egy első rangú open world játék, Aloy nyugati kalandozásai megmutatták, hogy mire képes a következő generáció.
  • Gran Turismo 7 Számomra a Gran Turismo széria az előző résszel (GT Sport) kezdődött, előtte a Forza Motorsport széria volt a nagybetűs autós játék. Nagyon sok kört versenyeztünk online a cimborákkal. A GT Sport megmutatta, hogy nem csak haverokkal, de “idegenekkel” is lehet jót versenyezni online. A GT7 ezt vizualitásban, és technológiában is magasabb szintre emelte. Túl sok órám van (és lesz is) benne ahhoz, hogy erre a listára ne kerüljön fel.
  • Heroquest – Az idei utolsó toplistás egy táblás játék lett, ami eredetileg 1989-ben jelent meg. Akkor igazából még nem is ismertem, csak az Amigás illetve ZX Spectrumos videójátékosított verzióját. Viszont idén megjelent (oké még 2021-ben jelent meg, de igazán megvásárolni csak idén lehetett) a felújított változata ennek a D&D like kooperatív dungeon crawler játéknak. Hogy mégis mit keres a listán? A játékot négy hős és a dungeon master (a mesélő) játsza. Alapesetben. Viszont a Hasbro kiadta Androidra és iOS-re a Heroquest compainon alkalmazást, amivel a négy fős hős társaság mesélő hiányában is tud egy jót kalandozni! (teszt, élménybeszámoló hamarosan…)

+1 bűnös élvezet: Sniper Elite 5… valamiért jó érzéssel tölt el a szilánkosra tört csontok, a szétrobbanó belsőségek és a rojtosra lőtt heregolyók himbálódzásának szuperlassított látványa…

keviny

Phasmophobia

Ha nem először tévedsz éves szerkesztői listánkra, kicsit deja vu érzésed lehet, de hát mit lehet tenni, ha valami ennyire jó. Node nem csak jó, hanem rengeteget fejlődött (egy early access játékról van szó). Jópár új fícsörrel (új pályák, szellemek) és rengeteg finomhangolással/bugfix-szel (tegyük hozzá: volt mit 😀 ) a Phasmo egészen más arcát mutatja. Továbbra is imádjuk, barátaimmal ha tehetjük napi szinten járunk a kísértet-szállta házakba detektívkedni.

Tovább is van…

  • Elden Ring Az open world Dark Souls, naná, hogy itt a helye.
  • Xenoblade Chronicles 3 Az epikus Monolith JRPG sorozat következő állomása, már csak egy jó 100 óra békés szabadidő kéne, hogy rendesen belakjam.
  • Hubris Az idei VR kínálat egyik gyöngyszeme, kellemes Half-Life pótlék.
  • Sifu Nagyszerű pickup & play, easy to learn, hard to master játék, szerelmeslevél a régi beat’em up rajongóknak, modern köntösben. Ha a 90-es években jelent volna meg egy árkád masinán, az összes huszasomat beleszórtam volna.

liquid

Lego Star Wars: The Skywalker Saga

A Skywalker Saga objektíven valószínűleg még a dobogó közelébe se kerülne egy “rendes” Év Játéka listán – viszont ez nem egy objektív lista, szubjektíve pedig, kétgyermekes apukaként idén ebből a játékból lehetett kinyerni a legtöbb (közös) örömöt és szórakozást. Igen, újíthatott volna többet is, de a bődületes mennyiségű tartalom és karakterválaszték, plusz a (még mindig) teljesen jól működő humor hosszú órákra képes a kanapéra szegezni gyerkőcöt és (gyermeklelkületű) felnőttet egyaránt.

Tovább is van…

  • Unpacking Ezzel (picit) csalok, mert a játék PC/Xbox verziói tavaly jelentek meg, PlayStationre viszont idén jött, szóval. Az Unpacking nagy meglepetés volt, ami elsőre egy szimpla tárgypakolós puzzle-nek tűnt, az tulajdonképpen egy tárgypakolós puzzle – a háttérben lassan kibontakozó, a tárgyak „mögé” rejtett sztorival. (Számomra) az utóbbi idők egyik legmegkapóbb narratív élménye, ha szereted az ilyesmit adj neki egy esélyt.
  • Sniper Elite 5 A Sniper Elite 5 ott folytatja, ahol a negyedik rész abbahagyta, és bátran halad előre az „értelmezzük át a szériát teljes értékű lopakodós akciójátékká” úton. Csak ismételni tudom önmagam: ha csak most ismerkedsz a szériával, bátran kezd ezzel, a sztori sosem számított, játékmenet és tartalom szempontjából pedig az ötödik rész adja (eddig) a legtöbbet.
  • Midnight Fight Express – Hotline Miami + Hong Kong Massacre + belassított akció + elborult történetmesélés = ez valószínűleg az én játékom, és az is. Az Unpacking mellett az év kettes számú meglepetése, szerencsére lassan minden évre jut egy ezekből az ázsiai akciófilm-esztétikára alapozó játékokból. A Midnight Fight Express ráadásul karakterfejlesztést is kever a mixbe, ha szereted a műfajt, ne menj el mellette, roppant szórakoztató.
  • High on Life – És év végére is maradt meglepetés: a High on Life nálam abszolút radar alatt repült, és ha a kedvenc filmes csatornám nem csiripel róla (szinkronhangok benne a srácok) talán teljesen el is röppen mellettem. A High on Life FPS-nek decens, a humora viszont (ízléstől függően) frenetikus, telepakolva önreflexív, a játékiparra, meg úgy általában a videójátékokra kikacsintó poénokkal.

Lothar

Total War: Warhammer III

Ha egy évben megjelenik egy Total War: Warhammer, akkor annak biztos helye van az éves listámon. Így van ez a III esetében is, még akkor is, ha ez az epizód nem indult épp zökkenőmentesen. Szerencsére azonban a széria szokásához híven az 1.0 után a DLC divízió vette át a fejlesztést, ami híresen odafigyel a közösség visszajelzéseire. Arra a közösségre, ami már csak a modok mennyiségében és minőségében is kiemelkedő a többi játékéhoz képest. De a Creative Assembly sem volt rest, mert az Immortal Empires kampánnyal, valamint az előző két rész összesített faji és lord felhozatalával, DLC-k nélkül is akkora tartalmat gyúrt egybe, ami nem hogy idén, de valószínűleg még évekig kitart nálam.

Tovább is van…

  • Inscryption A kategóriáját tekintve nem kifejezetten nekem való, mivel sem a horror, sem a roguelike, sem a kártyajáték nem a kedvenc műfajom, még ha komolyabb problémám nincs is velük. De Daniel Mullins neve, egy trailer, és sQr beszámolója azt súgta, hogy ezt mégis élvezni fogom. És így is lett! Spoilermentesen nehéz többet mesélni róla, és igazából nincs is értelme. Csak azt tudom javasolni mindenkinek, hogy preferenciáktól függetlenül adjon neki egy esélyt. Nekem legalábbis az idei lista dobogósa után gyakorlatilag az első gondolatom volt, mint 2022 megkerülhetetlen gaming élménye.
  • King Arthur: Knight’s Tale Kicsit félve jelentkeztem a tesztelésére, mert a (magyar) Neocore előző játéka, a Warhammer 40,000: Inquisitor ugyan tetszett, de elég tipikus hibái is vannak, amitől az Arthur sem mentes. A kezdet most is elég egyhangú volt, de pár óra után magával rántott. Jó helyről vettek ihletet (pl. Darkest Dungeon), a csapatépítés és a taktikai mélység ha lassan is, de kibontakozott, aztán csak belekerült 60+ órám a játékba, aminek legalább fele már jóval a „kötelező” tesztelés után történt. Ennél jobb ajánlólevél nem kell az idei top 5-be.
  • Songs of Conquest – Kakukktojás, mivel egy Early Access játékról van szó. De annyira vágytam egy Heroes of Might and Magic 3 klónra, hogy nem bírtam magammal, és beneveztem rá. A kb. félkész kampánynak még sok küldetésre van szüksége, ahogy az egységek mechanikai értelemben vett egyedisége is sok munkát igényel még (a soron következő patchben épp ezt tervezik feldobni). De az alapok stabilak, a pixelart látványvilág pazar, a mágia rendszere üdítően egyedi, a fejlesztők pedig lelkiismeretesnek tűnnek. Vagyis minden adott, hogy egy időtlen klasszikus méltó újragondolást kapjon jövőre.
  • High on Life – Őszintén szólva még csak a játék felénél járok, és bár jól szórakozom vele, elsősorban azért fért be az idei ötösbe, mert ebben az évben a szokásosnál is kevesebb időm volt gamingre. Szeretem Justin Roiland munkáit, de egy Rick and Mortyn (ami mondjuk legalább annyira Dan Harmon érdeme is) vagy egy Solar Opposites-on többet röhögtem, ahogy shooterként is többet adnak a műfaj jobban sikerült darabjai, mint a High on Life. Másképp fogalmazva, ha mondjuk érkezésem lett volna egy Pentimentre, egy Vampire Survivorsra, egy Hero’s Hourra, vagy ha idén jelent volna meg az Everspace 2 (és még sorolhatnám), akkor valószínűleg most nem lenne itt a lista a végén. De így alakult.

mcmacko

Steam Deck

Mondhatom, hogy idén talán minden eddigi évtől több szabadidőt fektettem az oldal szerkesztésébe és az ügyek görgetésébe – aminek egyértelmű vesztese is volt. A játékra szánható időm tovább apadozott, de azért amikor lehetett, próbáltam kikapcsolódni.

Az idei évet egyértelműen a Steam Deck dominálta nálam, egyszerűen ez volt az a legjobb élmény, amit a videojátékos hobbim nyújtani tudott. Gondoljatok bele, itt egy olyan masina, ami tök rugalmas a felhasználást illetően, kézben tartva simán elvan minden aktuálisan megjelent játékkal. Visszamenőleg kompatibilis “szinte” mindennel, ami PC-re eddig megjelent. Sőt, EmuDeck-ként az egyik legsokoldalúbb emulációs gépezet. Mindezt relatíve elfogadható árért cserébe. Imádom, remélem tartós lesz a “kicsike”!

Tovább is van…

  • Return To Monkey Island Egyértelmű, hogy a játékok közül ő volt az, aki a mindenkori gamer énemnek a legtöbbet nyújtotta. A visszatérés hibátlan, a nosztalgia szívbe markol, a meta példás, kalandjátékként pedig az utóbbi évek egyik legjobbja.
  • A Sony tovább folytatja a PC portok sorát – Bár a piaci lendület nem egyenletes, olyan címek jöttek PC-re, amiről pár éve álmodni sem mertünk volna. Uncharted, Spidey és Miles, Zsákfiú, Kratos, és cipőkanállal idefér Kena is… Ja, el ne felejtsem, hogy mindez a sok jóság Steam Deck-en is hibátlanul muzsikál…
  • Powerslave: Exhumed Tök mindegy, hogy egy régi darab. Boomer shooter, lejárt lemez a homok titkairól. Mégis teljesen belehabarodtam és addig nem engedtem el, amíg ki nem szedtem belőle a jó végigjátszást. A fejlesztői relikviák gyűjtögetéséhez viszont már kevés volt a türelmem.
  • Paradise Killer Nem idei megjelenés, csak a next-gen kiadás miatt lehet helye a listámon. A Paradise Killer letaglózott, ahogy a semmiből jövő indie csodák szoktak. Hipnotikus felderítés, okos párbeszédek, zseni OST. Ritka nagy királyság! Azóta a kollektor kiadást, valamint a Red Crystal színű bakeliteket is berendeltem a gyűjteménybe!

ne5h

A Plague Tale: Requiem

Az első rész elképesztően pozitív meglepetésként ért, a Requiemmel emiatt már jóval kevésbé voltam közömbös. Nem voltak irreálisan magas elvárásaim vele szemben, de bíztam benne, hogy az Asobo sikeresen tudja egy magasabb szintre emelni a szériát. Ezt pedig számomra ha nem is hibátlanul, de maradéktalanul teljesíteni tudták. A hosszabb játékidőnek köszönhetően van idő, hogy az események alapjául szolgáló betegség körüli háttértörténetet mélyítsék, a megnövelt játéktér és bővített eszköztár nagyobb szabadságot biztosít a végigjátszás során, az egészet pedig az a jellemfejlődés koronázza meg, amin a testvérpár, de főleg Amicia végigmegy. A lezárás kellően szívbemarkoló, az apró kiskapu pedig gondoskodik róla, hogy valamikor egy harmadik résszel még visszatérhessenek ehhez a világhoz.

Tovább is van…

  • A gépesített forradalom diadala Évről-évre egyre több a feltörekvő másodvonalas soulslike játék, amik között néha nagyítóval kell keresni a kiemelkedőeket. A Spiders-től nem sokat vártam és az első 1-2 óra alapján a Steelrisingot is gyenge próbálkozásnak könyveltem el. Aztán ahogy Aegis fogaskerekeinél, úgy nálam is átkattant valami és nem pusztán gépiesen haladtam előre, hanem elkezdtem élvezni is a játékot.
  • Talpraesett lyány a historikus jövőben A Zero Dawn körítését az elmúlt évek egyik legötletesebb koncepciójának tartom, a Forbidden West pedig remekül vitte tovább a lefektetett alapokat, bővítette a világot és csavart egyet újfent a történeten. A harcrendszernél talán átestek a ló túloldalára Guerrilláék a bőség zavarával, azt pedig csak remélem, hogy a következő részre már sikerül végleg száműzni az emberek elleni harcot a játékból, mert azt akárhogy csűrik-csavarják, még mindig az egyik leggyengébb elem az egészben.
  • Kopasz favágó kalandjai északon Az előd nem lopta be magát a szívembe maradéktalanul, leginkább a harcrendszer (számomra zavaró) limitáltságai miatt. Ezek sajnos a folytatásban is megmaradtak, sőt, egyes szakaszain még “sikeresen” rájuk is licitálnak Sánta Móniék. A történetnek ettől függetlenül vannak fénypontjai – sajnos a nagy csavar számomra túl nagy áldozattal járt – és a 9 világban is találni érdekes és izgalmas tennivalókat. A történet monumentalitásának néhány karakter látja a kárát, így a 2018-as részhez már csak ezen a téren sem tud felérni. De így is maradandó élményt adott. Csak nem mindig pozitív értelemben.
  • Széttört gyűrű keresése a zord vidéken Már a bejelentése után kissé értetlenül és némileg bizalmatlanul álltam az open world megközelítéshez . Ezen kételyeim a próbakör után sem tűntek el és a teljes játék végigjátszása alatt is megmaradtak. Alkalmanként remekül egészíti ki egymást a Souls alap és a nyílt világ. Máskor tolakodva taposnak egymás lábára, néhol pedig kegyetlenül gáncsolják el egymást. Amiben erős, azt az elődökben fejlesztette közel tökéletesre – a korábbi gyengeségeket pedig most sem sikerült javítani – és éppen ezt sikerül itt-ott lerontani az új irány beemelésével.

+1-nek pedig a tavalyi év két remek címét hoznám ide, amikhez csak idén volt szerencsém: az egyik a Death’s Door, ami egy kellő kihívással megtámogatott, rendkívül élvezetes és nem utolsó sorban hangulatos kalandjáték, a másik pedig a Voice of Cards (első része), ami végtelenül egyszerű körítése és letisztult játékmenete miatt remek kiegészítő két AAA blockbuster között.

siklara

Elden Ring

Ódzkodtam a Dark Souls-osdi nyílt világba terelésétől és a kétharmadánál kissé telítődtem is, mégis pont attól lett abbahagyhatatlan számomra az Elden Ring, hogy bármerre indultam, várt valami titok vagy izgalom, ha pedig falba ütköztem, elindulhattam másfelé, vagy a föld alá egy egészen szemkápráztató másik világba. Legalább akkora szerelem lett, mint a hasonló gyanakvással megközelített Breath of the Wild, ami nagyon különleges élmény egy magamfajta, nyílt világtól ódzkodó játékos számára. A soulsborne műfaj rajongóinak garantáltan az év Stockholm-szindrómája, mert nekünk ez jó, mi ezt tényleg élvezzük. Maaaaaaargit!

Tovább is van…

  • Circus Electrique Az év legnagyobb meglepetése számomra, mert azt gondoltam, hogy történetorientált cirkuszmenedzselős taktikai szerepjáték (!) lévén biztos nem nekem való, aztán a függőséget okozó játékmenetével és az elképesztően stílusos prezentációjával teljesen levett a lábamról. Jó emlékeztető volt, hogy néha érdemes kikacsintani a megszokott műfajok buborékából és nyitottnak lenni a komfortzónán kívül eső kuriózumokra is.
  • A Plague Tale: Requiem Még több patkány, még több nyomor és szenvedés! A Plague Tale: Innocence is egy egészen különleges akció-kaland volt, a sötétebb és valóságtól még inkább elrugaszkodott folytatás pedig, nesh kritikáját idézve, több, szebb, jobb. A helyszínek még látványosabbak és eggyel kevésbé lineárisak, a játékmenet áramvonalasabb, de patkányból és gyomorforgató, vagy szívbemarkoló jelenetből is bőven kijut a testvérek viszontagságos útján.
  • Stray Macskás nőként gamerként számomra is must-play cím volt a cicás cyberpunk kaland, de amellett, hogy eleve érdekes egy ilyen élethűen animált öntörvényű négylábút irányítani, vétek lett volna nem végigbarangolni egy ilyen részletesen kidolgozott, és ennyi jópofa easter egget rejtő jövőbeli várost, ahol emberien esendő robotpajtik sorsa függ tőlünk.
  • Resident Evil Village: Gold Edition Tavaly is szerettem, idén pedig PC-n újráztam a bővített kiadását, és még mindig egy baromi jó akció-horror, amiben továbbra sem lennék a főhős kézfeje. Másodjára jobban tudatosult, hogy a 7. részhez hasonlóan a vége a leggyengébb, meg Szandi se lép fel, de még így is micsoda falunap!

Nem akartam a “csak hogy felnyomhassam valamelyiket a listámra” nyomásnak engedelmeskedve rohanva kipörgetni egyiket sem, de ha idén jutott volna rájuk időm, esélyesen ők befolyásolhatták volna a fenti eredményt: As Dusk Falls, God of War Ragnarök, Pentiment, Signalis, Steelrising, The Quarry. Sebaj, megint kicsit hosszabb lett a backlog.

Csalódások, amik helyett jobb lett volna a fentiek valamelyikével játszani:

  • Martha is Dead – Hogy egy klasszikust idézzek, “What were they thinking??”
  • Vampire: The Masquerade – Swansong – Olyan unalmas, hogy sose mobiloztam ennyit játék közben / helyett.
  • Saints Row – Bölcsességfog húzás utáni napokban egész élveztem, amúgy MINEK.
  • Somerville – Gyönyörű, de suta, a végétől pedig Mass Effect 3 PTSD-m lett.

sQr

Elden Ring

A gondosan vezetett és lényegesen fókuszáltabb tartalomfogyasztási szokásaimnak hála az idei megjelenések esetében is sikerült több mint harminc játék stáblistájáig jutnom, így megint komoly fejtörést okozott mindössze öt címre szűkíteni a listát. Pedig lett volna köztük még bőven emlékezetes nagyköltségvetésű fejlesztés (Horizon Forbidden West), minőségi felújítás (The Last of Us Part I), időrabló indie (Vampire Survivors), imádnivaló collect-a-thon (Tinykin), izgalmas VR élmény (Wanderer) és inkognitó módot kívánó bűnös élvezet (PowerWash Simulator). A backlogban rekedt címekről nem is beszélve. De legalább az év játéka aránylag egyértelmű volt!

Az Elden Ring magabiztosan tolta ki az éveken át csiszolgatott szub-zsáner határait egy művészi szempontból lenyűgöző, titkokkal teli, összetett és változatos nyílt világ méreteihez. Útkeresésnek tűnt csupán, de valószínűleg megkerülhetetlen mérföldkő vált belőle. Számomra pedig egy örök kedvenc. Hihetetlenül élveztem Köztesfölde felfedezésének minden apró mozzanatát! Az ismeretlen örök csábítását, a szétszórt narratív-kirakós apró darabkáit, a precíz és kíméletlen összecsapásokat. Idén egyértelműen a FromSoftware monumentális alkotásában éltem át a legtöbb felejthetetlen pillanatot – amit senki nem készített nekem gondosan elő.

Tovább is van…

  • God of War Ragnarök – A Santa Monica csapatának pedig azokat az emlékezetes jeleneteket köszönhetem, ami alatt nem bántam, hogy kicsit kivették a kezemből az irányítást! A prekoncepciókkal ügyesen játszadozó történetet megdöbbentően erős szövegkönyv és kimagasló színészi munka támogatta, amit tovább mélyített játékelemek, mozgékonyabb harcrendszer, számos melléktevékenység és egy nagy odafigyeléssel felépített világ egészített ki. Érdekes kontraszt, hogy míg a God of War (2018) teljes egészében a falak lebontásáról, az érzelmi nyitásról és az apa-fiú kapcsolat lassú felépítéséről szólt, addig a folytatás esetében pont az “elengedés” a kulcsszó. Ezúttal minden fontosabb karakternél. Elengedni az irányítási kényszert, a ránk erőltetett szerepet, a megszokást, a múlt sérelmeit, a saját útjára lépőt, esetleg elhunyt szerettünk. Nálam ezért vált maradandóbbá a mondanivalója.
  • Gran Turismo 7 – A nagy múltú sorozat 25. évfordulójára egy minden eddiginél részletgazdagabb, hihetetlenül tartalmas, bámulatos látványvilággal rendelkező és pusztán a DualSense kontrollerrel is remek visszacsatolást nyújtó számozott folytatást kaptunk! Bár mindössze néhány online futam van hátra a Platinum trófeáig, nálam a következő években is egészen biztosan bérelt helye lesz a szűkös SSD sarkában a Polyphony Digital autóskultúrához írt szerelmeslevelének. Azért egy PlayStation VR2 támogatás még hiányzik belőle. Remélhetőleg már nem sokáig!
  • Sifu – A szűk harminc főt számláló független francia stúdió alkotása a populáris rougelite és klasszikus beat ’em up stílusjegyeket önti egy minden szempontból minimalista formába. A Sifu esetében a feldolgozott harcművészeti témát hűen követi a játék felépítése: rendkívül tudatos, szörnyen technikás és végtelenül letisztult, akár egy pak mei támadás – de éppen ettől addiktív és tanulható! A Benjamin Colussi mester által koreografált mozdulatok, a környezet aktív használata és a stílusos low-poly vizualitás egyszerűen megunhatatlan. Főleg ha a készítők folyamatosan ingyenes tartalmi bővítésekkel jelentkeznek hozzá!
  • Rollerdrome – A Roll7 apró csapata már a konzolos debütáló alkotásával belopta magát a szívembe, elég volt a Tony Hawk’s Pro Skater játékokat síkba simítaniuk hozzá. Bár idén az OlliOlli World sajnos (egyelőre) elgurult mellettem, helyette a Rollerdrome retro-future (vér)sportja páros görkorival rúgta rám az aréna ajtaját! A shooter-skater műfajkeverék reszponzív irányításával, elképesztően látványos megmozdulásaival, könnyen átlátható pop-art vizuális stílusával és Electric Dragon synthwave dallamaival bármikor előkapható néhány kósza percre. Csak ne nyúlnának olyan gyakran hajnalba azok a percek.

Stinger

Eye of the Beholder (C64)

2022 sok szempontból más volt, mint a korábbi évek: talán ez volt az összes közül az, amelyben a legkevesebb időt töltöttem új játékokkal (és úgy videójátékkal általában). Gyerekkorom legendás ikonja, a C64 viszont idén ünnepelte a negyvenedik évfordulóját (including myself) és hazudnék, ha eme hatás(ok) nem billentett(ek) volna át bennem valamit. A retro hullám eléggé túlcsordult mára, s magával hozott egyfajta kurrens generációs krízist is, amelyre jelenleg nem igazán van gyógyírem – de találtam más helyettesítő szórakozást, ahol megpendíthetem a kreatív alkotói oldalamat, amit a játékokban is rendszerint keresek. A mikroelektronikai mellékszál mellett ráadásul megleltem a szobámból nyíló titkos ajtó mögötti hobbiprojekt alanyát is 2023-ra egy DIY SixtyClone képében, amely azzal a céllal készül majd, hogy az idei év számomra legjobb élményt nyújtó címét, a DOS/Amiga korszak-beli legendás Eye of the Beholder C64-es átiratát végigjátsszam.

Láttunk már kiváló címeket C64-re, de az utóbbi években szinte sziporkázott ez az ósdi platform: Sam’s Journey, Soul Force, Soulless 2, Arcade Daze – hogy csak néhányat említsek, ám az Eye of the Beholder őszi átirata elég magasra lökte a lécet. Bár a franchise-t gondozó Wizards of the Cost LLC. licenszét nem sikerült megszerezni (még), de opensource játékként így bárki hozzáférhet. A minőség a gép képességeihez mérten szinte elképesztő: a sok-sok évet átölelő projekt látvány- és animációs világa kurrens kódmesterek kézműve, akik közt olyan coder-scener arcok is előfordulnak, akik a Sonic the Hedgehog C64-es átiratát követték el. A grafikus művészeknek és az újhullámos C64 programozóknak hála, a játék megjelenése sok esetben simán lepipálja a 16 bites éra látványvilágát is, pedig szinte csak assemblyben készült. Minden idők egyik leghangulatosabb dungeon crawler RPG-jének újkori inkarnációjában így minden megvan, mely egykoron naggyá tette: a D&D szabályrendszertől kezdve a többszereplős, folyton mozgó és animált tartalomon át (olyan új extrákkal is, mint amilyen pl. az automap) a hangulatos RPG- és a csapatmenedzsment lehetőségekig, melyeket ráadásul akár egér+billentyű párossal is vezérelhetünk C64-en. A fülbemászóra sikerült átkomponált zenei aláfestés, a könnyed kezelhetőség és az, hogy a játék gyakorlatilag egy crawler-newbie és egy tapasztalt játékos számára is ugyanazt az élményt tudja nyújtani, ráadásul mindezt egy C64-es (és C128-as) port képében, az egészen döbbenetes. Salute Andreas Larssonnak és lelkes csapatának, aki tető alá hozta ezt a projektet. Egyébként pedig: “értékelni kell a múlt nagyjait, hogy felismerjük a jelen értékeit” 😉

Tovább is van…

  • Cult of the Lamb A címben szereplő játék nem azért jó, mert egy szolid roguelike, még csak azért sem, mert random generált helyszíneken lehet egy alapvetően bosszú-orientált hadjáratot helyes kis nyünyőkékkel végig brutalizálni: még az indoktrináció is csak egy nice-to-have momentum, a döbbenetes húzása az, hogy széles tárházát kínálja annak, amellyel így vagy úgy, de elérhetjük a kívánt célt. A penge gameplay mellett a szélsőségek ábrázolása és olykor kikényszerítése az, amely miatt abszolút egyedi és páratlan volt ez az idei évben.
  • Tunic A “kisrókás Zelda” kaland valójában nem Zelda sztori, inkább csak az első NES epizód hangulati rezdüléseiből képzett áthallás. Nem ez adja a valódi egyediségét, hanem a klasszikus játékok iránti tisztelet, amellyel csak eleinte ad útmutatást, de valójában szabadjára engedi a kezed és a képzeleted. Az egyfejlesztős játékok világában nagyon ritka az, amikor egy ötletekkel teli, ugyanakkor békés és relaxáló játékmenet keveredik a stílusra jellemző jegyekkel és a felfedezés szabadságával. Bár a Tunic akár egy órás etapban és végigfutható, tipikusan az a cím, amely akkor mutatja meg igazi önmagát, ha ráfókuszálsz a részletekre és a megannyi titok felfedésére.
  • Pentiment Az Obsidian Pentimentje több szempontból is remekmű: egyrészt felér egy történelmi áttekintővel, másrészt kiváló nyomozós-beszélgetős-kriminalizálós sztori, ami a klasszikus, több szálon és idősíkon átívelő kalandjátékokat jutatta eszembe. A látványbeli körítés egészen egyedi, a döntéseink következménye, az ebből fakadó és szerteágazó ok-okozati szálak kibontakozása szinte mindenki életét megváltoztatja a történet előrehaladtával. Igazi minimalista szórakozás, melyben nincs valódi győzelem, csak végkövetkeztetés – ritkán látni ekkora hidden gem-robbanást, amely a Microsoft Gamepass nélkül nem is igazán sikerülhetett volna.
  • Elden Ring … és hogy egy AAA cím is legyen – bár nem értem még a végére, de az ER settingje, a From Software és George R.R. Martin által alkotott világa, illetve a sokak szerint kikönnyített Souls-mechanikája valahogy engem is eléggé megigézett tavasszal. Van benne néhány apróság, amely nem igazán tetszik, de ezt ellensúlyozza a gyönyörű és óriási világa, a szabadelvűsége és az, hogy a fejlesztők fogták a Bloodborne, a Dark Souls és a Skyrim világát és egybeolvasztva megkavarták egy kis mágiával, sötét festékkel, aztán kihozták belőle ezt a remek, időrabló mixtúrát.

Vega

Vampire Survivors

One stick shooter mint év játéka? Elég valószínűtlen választás, de nincs még egy olyan cím, amihez ennyi idő után is visszatérnék hétről hétre a mai napig. Mert a Vampire Survivors fél órás körei egyszerre adnak lehetőséget arra, hogy relaxáljak, hogy a karakterrel hipnotikus táncot járjak, vagy hogy új és új kombinációkat próbáljak ki. Egyszerű, mint egy facsipesz, mégis ott van benne a totális rombolás vágyának ártatlan, kizárólag videojátékkal működő hatékony kielégítése… és hát a legtöbb játékos a szíve mélyén pont ezt (is) keresi, nem? Túlzottan lecsupaszított mechanikája miatt nem szabadna működnie, de a Vampire Survivors szerencsére nagy ívben köp arra, minek kellene működnie és minek nem.

Tovább is van…

  • Return to Monkey Island Ugyan nem éri el a sorozat első két részének szintjét, nem is nagyon lehet fogást találni rajta. Fan service pipa, vicces és fordulatos történet pipa, emlékezetes karakterek pipa. Na jó, a párbeszédek és a verbális poénok lehettek volna jobbak, de ilyen folytatást mindig szívesen veszek.
  • The Quarry Bár mindenki siratja a mai napig az Until Dawnt, számomra mégis a The Quarry jutott a legközelebb ahhoz, hogy azt meg tudja ismételni. A Dark Pictures sorozatnál sokkal igényesebben van összerakva a történet, ami bár egyszerű, de legalább nem próbáltak olyan rétegeket tenni alá, aminek semmi helye sincs ott. Jó volt, újra fogom játszani.
  • Mario + Rabbids: Sparks Of Hope Egy folytatás, amiről még hónapokkal később is azt gondolom, hogy nem ér az első rész nyomába, de még így is bőven annyira frankó, hogy itt a helye a listán. Közhely, de a kevesebb egy kicsit több lett volna, fele ennyi pályával szerintem jobban működött volna.
  • Immortality – Sam Barlow egy zseni, az Immortality pedig egy újabb szintlépés az “adatbányászós” FMV játékok között. Számomra legalább annyira szólt a hetvenes évek filmjei előtti tisztelgésről, a néhol nem is annyira mélyen megbúvó lynchi utalásokról és hangulatról, mint magáról a kutatásról. Máshogy nehéz vele játszani, mint ahogy ezt a kifejezést használni szoktuk.
  • Lego Star Wars: The Skywalker Saga Amikor jött az éves játékidő összesítés Playstationön, én is meglepődtem azon, hogy 70 óra belement a Lego Star Warsba, pedig még csak nem is szedtem ki belőle mindent, szóval valóban bele lehet tenni százat is akár. Ezzel is voltak azért gondjaim, nem tartom a legjobb Lego játéknak, de az tény, hogy addig kutatták azt a bizonyos piacot, ami után megtalálták azt a játékmenetet, ami a legtöbb embert kielégíti – még ha nem is nyűgözi le.

V. Miki

Gran Turismo 7

A király visszatért! És micsoda visszatérés! A GT7 visszahozta az életembe a sorozat legjobb pillanatait. Célfotós győzelmek és utolsó kanyaros drámák, a tuning izgalma, az emelkedő adrenalin, amikor driftelsz és szinte érzed a gumi- és a benzinszagot, a furcsa öröm, amikor a való életben meglátsz egy a játékból ismerős autót, és a kielégítetlen vágy, amikor le kell tenned a joy-t, mert más dolgod van, és elkezd motoszkálni a kisördög: csak még egy kört! Ez a GT7, és ennél jóval több. Számomra az év legjobb és legélvezetesebb játéka.

Tovább is van…

  • Live a Live Igazi meglepetés volt a Live a Live. A játék nem csupán egy remake, hanem egy szerelemprojekt, annak minden bájával. Mindemellett egy csodás Jrpg a hőskorból, fantasztikus grafikával, kiváló zenével és egy olyan sztorival – gondolok itt Odio történetére – , ami a mai napig megrázza az embert. Ha az utolsó fejezet kicsit gördülékenyebb akár Goty is lehetett volna, így nálam “csupán” az év legjobb Jrpg-je lett. És EZT láttátok?
  • Star Ocean: The Divine Force A Star Ocean hatodik részét már akkor eltemette a közönség, amikor még meg se jelent. Mikor láttam a kritikus hangoknál is fájdalmasabb érdektelenséget, komolyan elgondolkodtam, hogy én hajtok szembe az autópályán, ez valóban egy jó játék? (Jó, az egy generációnyi grafikai lemaradás nem segítette az anyag sikerét.) Örülök, hogy esélyt adtam neki. A Star Oceannek igenis van jövője!
  • Chrono Cross Radical Dreamers Edition Az év csalódása listán előkelő helyen szerepelne a CC remaster kiadása. Hogy mégis mit keres akkor a GOTY lista negyedik helyen? Hát azért, mert minden idők legjobb JRPGje a Chrono Cross, aminek remasterjére olyan sokat vártunk! És amikor elindult az intro, Mitsuda fantasztikus zenéjével, a port minden hibáját és hiányosságát megbocsájtottam. Mert ez a játék meg ennyi év távlatából is egy csoda!
  • Stray Szeretem a macskákat. Világéletemben macskás voltam, a kutyákkal például nem tudok mit kezdeni. De a cicák! Ahogy oda jönnek, dorombolnak, kényeskednek, hálásan dörgölőznek, amikor simogatom őket, ez valahogy mindig megnyugtatott. A Stray a macskalét kvinteszenciája, és úgy kényezteti a cicás gamer lelkemet mint, ahogy csak egy doromboló szőrmók tudja azt az ölemben. Hogy néha kicsit egyhangú, tán unalmas? Hát a macskák már csak ilyenek, néha az is elég hogy nézzük őket, ahogy elterpeszkednek a radiátoron. Ilyenkor még azt is megbocsájtom, ha olykor megkarmolnak. Hisz ahogy mondtam: szeretem a macskákat.

+futottak még: Tactics Ogre és Triangle Strategy. Ráadásnak a fenti két SRPG-t még meg kell említeném. Kiváló játékok, amelyek feltették a koronát a 2022-es évre. És még talán annyi megjegyzés, hogy lehet mást lett volna a fenti lista, ha az év végi hajrában a Chained Echoest ki tudom próbálni. De nem baj, jövőre is hagyni kell valamit!

Különdíjak

“Mutatok én nektek Nagy Lopást!” aranybilincs | elcsórták a Rockstar-tól a GTA VI korai verzióját

“Anyu, kéne 69 milliárd arra a katonás lövöldözős játékra, tudod!” dollárhegy-díszszobor | a Microsoft megveszi az Activision-Blizzardot

“Anyu, Móricka megveszi azt a diablós-katonásat, kaphatnék 3,6 milliárdot a korábbi kedvenc játékszerére?” bosszúszex-biankócsekk | a Sony megvette a Bungie-t

“Ott mintha még látnék egy foltot” plecsni Ágnes asszonytól | PowerWash Simulator

“Az Év Legbrutálisabb Apukája” oklevél a példamutató szülői viselkedésért | Kratos (God of War Ragnarök)

“Tudjuk eztet mi is ám!” dísztükör az ipari trendek követéséért | új PlayStation Plus rendszer

“A legdrágább ingyenjáték” lovagkereszt | Diablo Immortal

“Tücskök és bogarak” zoológus emlékérem, de most tényleg! | Grounded

“Lopott Bicaj” vándordíj, BDSM különkiadás | Malenia (Elden Ring)

Ez is érdekelhet...